23. JungKook --> Sötét napok

[JungKook]A banda napjai szárazon teltek. A BTS egy időre kilépett a reflektorfényből, hisz V nélkül semmit sem tudtunk végre hajtani. A stúdió azon volt, hogy kerítsenek egy ideiglenes tagot, amíg V fel nem épül, de eddig sikertelenül jártak. Bár azt hiszem, ha még sikerülne is új tagot keríteni, akkor sem lopnánk vissza magunkat egyhamar, a rajongók szívébe, ugyanis TaeHyung nélkül semmi sem volt az igazi. Egyszóval a BTS ítéletnapja, már itt lógott a nyakunkon, és az egész bandán eluralkodott a félelem. A félelem V miatt, a félelem a kudarc miatt. J-Hope volt a legrosszabb állapotban. Csak ritkán mozdult ki a szobájából, akkor sem kommunikált senkivel, csak evett néhány falatot, de látszólag nem nagyon volt étvágya, és ez mindenkit nagyon aggasztott. A vak is láthatta rajta, hogy egész nap csak sírt.

Éppen a nappaliban ültem RapMonster-el. Suga és Jin elmentek valamerre kicsit levegőzni, hisz amióta a banda ismét megromlott, nem mozdultunk ki a házból. Nem beszélgettünk, csak ültünk némán a kanapén. NamJoon szemei alatt, fekete karikák húzódtak árulkodva arról, hogy elég sokat éjszakázhatott. A banda sorsa, leginkább őt viselte meg, végül is ő álmodta meg ezt az egészet, ő a leader, az apja mindannyiunknak. Talán ez így furcsán hangzik, de tényleg olyan volt számunkra. Egy aggódó apa. Ekkor megjelent a nappaliban Jimin, egy doboz kólával a kezében. Leült mellém a kanapéra. Hallottam a doboz sercegését, ahogy szerelmem kinyitja az üdítőt. Fejemet a vállának döntöttem, és lehunytam a szemeimet. Próbáltam elképzelni, hogy minden rendben van, hogy most is itt ülök, a banda összes tagjával, akik nevetgélnek, beszélgetnek körülöttem. De tudtam, hogy ez hazugság, és valójában az a szoba, nagyon is üres. Az egyetlen melegséget árasztó pont, Jimin volt. Számomra, a tüzet jelentette, egy végeláthatatlan hóviharban. Ő, az egyetlen remény számomra. Elsírtam magamat. Nem tudtam miért, és teljesen váratlanul ért, de zokogtam, benedvesítve Jimin pólóját, aki átölelt, és a fejemet kezdte simogatni, miközben én védtelenül a mellkasához simultam. Elég gyakran sírtam mostanában, és gyakran jöttek rám sírógörcsök is. Ilyenkor Jimin volt az egyetlen, aki meg tudott nyugtatni. Ő magabiztosnak tűnt, rendíthetetlenül hitt benne, hogy a banda még koránt sem közeledett a végéhez, és ezt tartottam benne annyira lenyűgözőnek. Elszánt volt, és hiába tűnt abszolút reménytelennek a helyzet, ő el tudta velem hitetni, hogy valamikor megint jóra fordulnak majd a dolgok. A légzésem kezdett újra normálissá válni, és a sírást is abbahagytam. De még mindig Jimin-hez simultam, mélyen beszívva az illatát. Felnéztem rá, és válaszul egy aggódó tekintetet kaptam. Halványan elmosolyodtam, és erőtlenül megcsókoltam őt. Az ajkai ismerősek voltak, puhák, és melegek. Bizsergés futott végig a gerincemen. Szemem sarkából láttam, ahogy RapMonster is elmosolyodik kicsit, de jobbnak látta, ha magunkra hagy, és ezért nagyon hálás voltam. Jimin eldöntött a kanapén, fölém mászott, és a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben egyik kezével a pólóm alá nyúlt. Ismerős érintések voltak, már rég nem tartottam tőlük. Végignyalt alsó ajkamon, majd a lehető leggyengédebb módon, megcsókolt. Feltűrte a pólót a hasamon, és belecsókolt a köldökömbe, miközben én halkan felnyögtem. Elkezdte letolni a nadrágomat és a bokszeremet egyszerre, miközben én leügyeskedtem róla a pólóját. Ezután felültem, és én is megszabadítottam őt, a felesleges ruhadaraboktól. Most én szerettem volna irányítani. Fölé térdeltem, és óvatosan, már álló tagjára ereszkedtem. Ismét felnyögtem, csak most már jóval hangosabban. Nem a fájdalomtól, hiszen már rég hozzászoktam Jimin méretéhez. Szerelmem végigsimított a gerincemen, és kezei a csípőmnél állapodtak meg, hogy besegítsenek a mozgásba. Eleinte lassan mozogtam fel-le, de később gyorsítottam a tempón. Jimin a mellkasom közé csókolt, én pedig ösztönösen a hajába túrtam, egy sóhaj kíséretében. Hamar elmentem, de ezt nem szégyelltem, addig nem, amíg Jimin juttat ilyen kevés idő alatt a csúcsra. Még mozogtam egy kicsit rajta, de utána ziláltan másztam le róla, és számmal folytattam a befejezetlen munkát. Tagjára markoltam, és húzogatni kezdtem rajta a bőrt, miközben számmal is kényeztettem. Tudtam mik a gyenge pontjai, így azzal is tisztában voltam, hogy mennyire élvezi, a reakcióiból ítélve. A hajamba túrt, nyögdécselt, és amikor nem bírta már tovább, a számba élvezett. Engedelmes kiskutya módjára, mindet lenyeltem. Felhajoltam hozzá egy csókra, ezután visszaöltöztünk. Ekkor, nagy meglepetésünkre J-Hope állt meg a küszöbön. Szemei pirosak, az arca sápadt volt, és úgy tűnt, mintha fogyott volna. Aggódón, és kérdő tekintettel néztünk rá. - Srácok... látni akarom őt... Gyertek el velem! Kérlek... - mondta erőtlenül, és szipogó hangon.